AZ ÉTERRÉSZECSKE ELMÉLET
Az „éter részecske” hipotézis által megalkotott egységes térelmélet szerint, minden erőtér létezésének és minden erőhatás létrejöttének oka, az általunk ismert teret bizonyos sűrűséggel és sebességeloszlással kitöltő éterrészecskék és a térben levő tömegek (anyagok) elektronjainak ütközéses kölcsönhatásai. Az éter részecskékből álló „közeg” alkalmas bármilyen periodikusan jelentkező (frekvenciájú) hatások közvetítésére is. Az éter részecskék hozzák létre és tartják fenn az elektronstruktúrákat (atommag, atom, molekula, kristály stb.), melyek az egyensúlyi helyzetük mentén rezonancia rendszereket alkotnak szinkronizálódnak, sugárzással lecsillapodnak, miközben ugyanolyan frekvenciájú távoli rezgőrendszereket rezonanciába hoznak, gerjesztenek esetleg túlgerjesztenek. E jeladó és jelfogó rendszerek tranzverzális rezgésűek, de az éter közegben longitudinálisan rezegnek, terjednek. Egy ilyen éterrészecskékből álló közeg sebessége megegyezik annak a pontnak a sebességével melyhez viszonyítva az éter részecskék sebességvektorainak vektoriális összege 0. A mozgó tömegek (elektronjai) a vele ütköző éterrészecskék sebességeloszlását megváltoztatják, a vele ütköző és nem ütköző részecskék arányában. Ez az arány 100% és 0% lehet a távolság és a tömeg méretének függvényében. Ez számítógépes szimulálással lejátszható és bizonyítható. A Michelson kísérletet a Föld légterében és a Föld közelében végezték, ahol a műszerhez viszonyítva az éterrészecskék sebességvektorának összege nulla volt. E híres kísérlet az eddig leírtak bizonyítását igazolta!
Simonyi Károly „A fizika kultúrtörténete” c. könyvének „A XX. század fizikája” c. fejezetében feltételezi, hogy a mérés helyén nincs sebessége a Földnek az éterhez viszonyítva, de ennek ellentmondónak állítja BRADLEY jelenséget, holott ez még meggyőzőbb bizonyítéka annak, hogy van éter és az égitestek mozgása környezetében megváltoztatja az éterrészecskék sebesség eloszlását, vagyis a hullámokat (fényt) hordozó közeg sebességét. (Magyarázat a TAMÁS féle gondolatkísérlet c. fejezetben.) Részlet Simonyi Károly könyvéből:
„5.2.2 Beillesztési kísérletek
Az elméleti fizikusok számára egyetlen ilyen „renitens” jelenség megmentése, beillesztése az adott keretbe nem okoz különösebb nehézséget. Tekintsük úgy, hogy a mozgó Föld egyszerűen magával ragadja a körülötte levő étert, és így a Föld környezetében a fényjelenségek úgy folynak le, mintha a Föld valóban nyugalomban lenne az éterhez képest. Ekkor természetesen semmi okunk sincs azt várni, hogy a különböző irányú fény sebessége más-más értékűnek adódjék. A baj azonban az, hogy nem ez az egyetlen jelenség, amely a ponderábilis anyag mozgása és az éter közötti kapcsolatban fellép. Az 5.2-1 ábrán szerepel az aberráció jelensége is, amelyet BRADLEY már 1728-ban észlelt és helyesen értelmezett. Egy csillagból jövő fény észlelésekor a távcső tengelyét kissé más irányba kell beállítani attól függően, hogy a Föld milyen mozgást végez a csillagból érkező fény irányához képest (5.2-4 ábra). Ezt a jelenséget viszont egyszerűen úgy lehet magyarázni, hogy a Föld a nyugvó éteren keresztülhalad anélkül, hogy ezt az étert magával ragadná.
Az egyik jelenség megmagyarázásához tehát azt kell feltennünk, hogy a Föld magával viszi, a másikhoz pedig, hogy a Föld nem viszi magával az étert. Ezen két kísérleti tény mellett felbukkan egy harmadik fontos kísérleti tény is: FIZEAU (5.2-5 ábra) méréseinek eredménye. FIZEAU ugyanis azt vizsgálta, hogyan változik a fény terjedési sebessége egy mozgó közegben; mérésében ez a közeg víz volt. Azt találta, hogy a fény terjedési sebessége nagyobb ugyan, mint az álló közegben mért sebesség, de nem annyival. mint ahogy ez várható, nevezetesen az áramló közeg sebességével.
A sebesség értéke ugyanis
ebben a formulában c/n a fény terjedési sebessége az v törésmutatójú közegben. Azt várnánk, hogy a sebesség a mozgó közegben (c/n) + v lesz, ahol v a közeg, jelen esetben a víz áramlási sebessége. Ehelyett ez az érték egy egynél kisebb, a törésmutatótól függő „magával ragadási” tényezővel megszorozva szerepel összeadandóként.
A FIZEAU -kísérletet úgy is lehet értelmezni, hogy a mozgó közeg bizonyos mértékben magával viszi az étert.
Az itt felsorolt három, talán legfontosabb kísérleti tény külön-külön ugyan beilleszthető a klasszikus keretbe, de együtt semmiképpen sem. Ez önmagában már arra utal, hogy a klasszikus keret nem alkalmas ezen tények befogadására vagy értelmezésére.”
Úrkút, 2008. április 26.
Tamás Jenő
